Szept. 3. (Szerda) 10:22, a gyengélkedő

Az első hét közepe van, és én már a gyengélkedőn kötöttem ki. Hát, ez az én formám. Mindezt egy Black miatt. Az a kis liba olyan ügyetlen volt, hogy sikerült engem is lerántania a seprűről. Eltört a lábam, de szerintem Madam Pomfrey csak azért nem enged el, mert nem akar két nap után viszont látni. Azt hiszem, ő is hallott Potterről és Blackről, és a beteges mániájukról, hogy mindig jó nagy felfordulást akarnak csinálni.
Így viszont annak az ostoba tyúknak a jajgatását, nyafogását kell hallgatnom, a szomszédos ágyból! Komolyan, még aludni sem tudtam tőle! Csodálkozik valaki, hogy az éjszaka közepén fogtam a varázspálcámat, és megátkoztam?! Az a Silencio igenis nagyon jót tett neki. Csak az a baj, hogy – mivel hangja nem volt – puszta kézzel próbált megtépni.
Ezért ma már egy másodéves, viszonylag nyugodt, Mágikus Hapci-kórban szenvedő kislány fekszik mellettem. Szegényke mindig tüsszög. És, két oldalról kell elviselnie Black és az én szitkaimat. Szegényke.

16:03, még mindig ugyanott

Fura, hogy egész nap, semelyik szünetben SENKI nem tolta ide a képét, csak Rini jött be öt percre, hogy átadja a házit. Láttam rajta, hogy nagyon siet, és négy perc alatt ledarálta a „remélem-meggyógyulsz-mindenkinek-hiányzol-szeretünk-puszi” szöveget, aztán elhúzott. A házit bezzeg ide tudta adni! Persze, ezt én, mint prefektus meg kell, hogy köszönjem. Hát, KÖSZÖNÖM SZÉPEN!!! Le vagyok sújtva.

21:10, még mindig itt!

Ma egész délután azzal idegesítettük egymást Blackkel, hogy mindketten ugyanakkor mondtuk fel a házit, jó hangosan. Nem valami jó szórakozás, de, ha a barátaim nem bírnak egyszer sem beköszönni, mit lehetne tenni? Azt hiszem, a másodéves kislány már tök jól tudja a legendás lények és a mágiatöri tananyagot. Madam Pomfrey minimum őrültnek nézett minket, mikor meghallotta, hogy egymást túl ordibálva évszámokat darálunk.

Szept. 4. (csütörtök) 13:15, a gyengélkedő 3-as ágya

Ez nem igazság!!! Blacket miért engedték el, mikor engem még nem?! De azért a kis lotyó még kihasználta a reggeli órákat, hogy cseszegessen. Na, nem baj. Nem vagyok dühös. Á, egyáltalán nem! Azt hiszem, szégyenben fogok maradni a hétfői beszámolón.

17:02, gyeng.

Unalmas, de legalább nem kell ordibálnom Blackkel. Szóval, szép az élet. Illetve szép volt addig, amíg be nem hozták ide Levendroi prof. Fiát, Albertet, aki enyhén szólva paranoiás. Volt szerencsém meghallgatni a félelmének tárgyát. Kifejtette, hogy retteg a zöld, kis kék sapkát viselő, gonoszul vihogó manóktól… Azt hiszem, rosszat fogok álmodni. Már csak a kis narancssárga, piros sapkás pillangó hiányzik…