Az egész átváltoztatástanon kezdődött.

Roxy meglepően csendes volt, és komor. Reggelinél faggattuk, de azt mondta, csak fáradt. Aztán mikor átváltoztatástanon is csak ült, és a cipőjét bámulta, Lucyval gyanakodni kezdtünk, hogy valami baj van. McGalagony egyszer rá is szólt, pedig Roxy az egyik legjobb átváltoztatástanból.

-         Miss Weasley, megkérhetném, hogy az órára figyeljen? – McGalagony szeme szikrákat szórt, Roxy az egyik kedvence, pedig ő nem sűrűn kivételez. Mondhatni soha.

McGalagony órája után berángattuk Hisztis Myrtill WC-jébe, és faggatni kezdtük. (Mármint Roxyt, nem McGalagonyt...) De ő makacsul hallgatott, aztán egyszer csak megremegett a szája széle, és a vele szemben álló Lucy nyakába vetette magát, és keservesen zokogni kezdett.

-         Mi az? – kérdezte Lucy a haját simogatva.

-         Dean... – zokogta. – Ki... Kidobott!

-         Megtépjem? – kérdeztem együttérzően, mire egy kicsit abbahagyta a sírást, és nagy könnyes szemekkel nézett ránk.

-         Most egy hülye hugrabugos libával jár – hüppögte.

-         Hát, ha neki az a lány kell, nem is érdemel meg téged! – vigasztalta Lucy.

-         De nekem ő kell – nyögte, és megint zokogásban tört ki.

-         Megyek, és megtépem – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, de Roxy elkapta a karom.

-         Ne! Akkor tudni fogja, milyen fontos nekem! – Annyira szorosan fogta a kezem, hogy szinte fájt.

-         Jól van, nem tépem meg... – mondtam lemondóan. Azt szerencsére nem ígértem meg, hogy nem átkozom meg.

-         Jaj, szívem, ezerszer jobbat találsz!

Aztán jött a szokásos duma, hogy minek pasi, bla-bla-bla... Szóval sok hüppögés és vigasztalás után elrohantunk bájitaltanra.

Tíz percet késtünk, mázli, hogy Lumpslucknak én vagyok ez egyik – vagy talán az egyetlen – kedvence.

Aztán bájitaltan után rohantunk mágiatörire, és így tovább... Nem szeretem e február t, olyan átmeneti hónap, se nem tavasz, se nem tél.

Amikor fáradtan lehuppantunk a klubhelyiségbe, hogy élvezzük a megérdemelt pihenésünket (lásd: leckeírás), a következő jelenet fogadott minket: (Felvázolom röviden a lényeget.)

A klubhelyiség egyik fotelében James ült unott arccal, előtte egy lány, és ordított. Mármint a lány.

- Nem, velem nem csinálhatod azt, amit a többi buta libával! – Az érintettek felhördültek. – Megígérted, James Potter, úgyhogy ne merészelj csak úgy kidobni!

- Bocs, Nora, csak ennyire kellettél. Tudhattad volna, hogy ez lesz – közölte haláli nyugalommal. Cseppet sem zavarta a kb. 20 griffendéles jelenléte.

- Utállak – mondta Nora, és kirohant a klubhelyiségből.

Megszólalt a lelkiismeretem, és azt mondta, én vagyok a hibás, hogy a bátyám egy szoknyavadász. Elég hülye lelkiismeretem van, igazán tudhatná, hogy James nem ad a szavamra.

Azért odamentem, és megpróbáltam a lelkére beszélni, kevés sikerrel. Kb. így nézhetett ki a beszélgetés:

Én: Gondoltál már arra, hogy hosszabb kapcsolatod legyen?

James: Nem. Hülye vagy? (Megjegyzem, mindig ilyen kedves ám velem!)

Én: Csak arra gondoltam, mi lenne, ha nem törnéd össze minden lány szívét, akivel közelebbi kapcsolatba kerülsz.

James: Felejtsd el. Különben is, mi vagy te, Teréz anya?

Én: ...

Tehát kudarcot fulladtam, és gondoltam megpróbálok a másik félen – ez esetben Norán – segíteni.

A szerelmi bánatban szenvedő lányok általában Hisztis Myrtill WC-jébe mennek bőgni, mert ha valaki meghallja, azt hiszi, megint Mirtyllre tört rá a bánat. Szóval beléptem a WC-be, ahol meg is találtam Norát. Kedvenc kísértetünk boldogan röpködött körülötte.

Fél óra vigasztalás után Norával visszatértünk a klubhelyiségbe. Amikor beléptünk a porté ajtón, épp James egyik korábbi baklövésén nevettünk. James elég furán nézett, gondolom nem szokta meg, hogy az „áldozatai” lazán a szemébe röhögnek. Ugyanis amikor Nora meglátta Jamest, még jobban elkezdett nevetni.. James nagyon bosszúsan nézett rám, úgyhogy gyorsan felslisszoltam a hálókörletünkbe, lenn hagyva a bájitaltan dolgozatomat, amit idő közben minden kedves évfolyamtársam lemásolt... Ennyit erről.

Valentin nap. Roxyval kitartunk a véleményünk mellett, miszerint a Valentin nap egy nagy hülyeség, és teljes mértékig felesleges. (Persze Roxy csak azóta gondolja így, mióta nincs pasija...) Lucy viszont nagyon lelkes, mint mindig.

Reggel izgatott sikításra ébredtünk: Lucy szerelmeslevelet kapott. Először körbeugrálta a szobát, aztán leült, és elolvasta. Nem tudom, miért van néha olyan érzésem, hogy ovisokkal vagyok körülvéve.

A Nagyteremben kaptam egy kiadós rózsaszín konfetti esőt a nyakba, amit James küldött bosszúból.

Az egyik cupido átadott Nina Prescotte-nak egy szerelmes levelet, és egy doboz bonbont. Amíg olvasta, Al fülig pirult, és az ölébe öntötte a reggelijét. Nem tudom, hogy lehet ekkora lekvár egy ilyen testvér mellett, mint James. Bár tőle még az is teljesítmény, hogy mert írni egy levelet. Valószínűleg névtelenül, de az részletkérdés.

Egyébként a fiúk többségét irritálta a rózsaszín környezet. James majdnem elhányta magát, legalábbis az arckifejezéséből ítélve, amikor az egyik cupido egy zsáknyira való illatozó, rúzsos levelet borított a fejére.

Szegény Scorpius Rose kedvéért úgy csinált, mintha az egész tetszene neki, de amikor Rose nem figyelt oda, találkozott a tekintetünk, és megforgatta a szemét.

Jóslástan volt az első óra. Trelawney sejtelmesen elbúgta az auránk színének fontosságát, aztán odalépett az asztalunkhoz (Mármint az enyémhez, meg Woodéhoz, akit láthatóan irritált a Valentin napi felhajtás.), és kijelentette, hogy három év múlva ilyenkor mindketten halálosan szerelmesek leszünk. Nem normális ez a nő.

Aztán este boldogan dőltem le, az ágyamra, hogy kipihenjem a nap fáradalmait. Szokásommá vált, hogy Lily Evans naplóját napra pontosan olvasom, érdekes elolvasni, mi történt sok-sok évvel ezelőtt.

Felütöttem tehát a február 14-i bejegyzést, és olvasni kezdtem.

Láthatóan ő sem nagyon komálta ezt a hülye, haszontalan ünnepet. Döbbenetemre az oldal ezzel zárult:

„Trelawney megjósolta, hogy három év múlva Potterrel halálosan szerelmesek leszünk. Nem normális ez a nő, az biztos...”