Remus Lupin merengve bámulta a csillagos eget szobájának ablakából. Íróasztalán számos pergamen és használtan vásárolt tankönyv hevert, mellettük pedig az előző évben letett Rendes Bűbájos Fokozat vizsgájának eredménye. Hét kiváló. Mindenből átment. Jobb jegyeket nem is kívánhatott volna magának. Szülei roppant büszkék voltak rá, mikor megérkezett a minisztériumi bagoly, csőrében a hivatalos levéllel. Ahogy az ablaknál állva felidézte a napot, csak jó pár másodperc elteltével vette észre, hogy a háztetők fölött mozog valami. A holdsarló fakó, sárga fényében egy méretes gyöngybagoly körvonalai rajzolódtak ki. A repülő madár egyre lejjebb ereszkedett, s Remusnak úgy tűnt, éppen az ő szobáját szemelte ki célpontul, így hát sietve kinyitotta az ablakot.

A gyöngybagoly egyenesen beröppent a szobába, és a gondosan bevetett ágyon landolt. Remus egy ugrással az állat mellett termett, és kivette csőréből a dőlt betűkkel megcímzett borítékot, melyen az ő neve díszelgett. Szívén lázas izgalom lett úrrá. Ez a levél csakis a Roxfortból jöhetett, de a könyvlistát már egy hete magkapta. Akkor mégis mit rejthet az üzenet? Szép lassan felbontotta a borítékot, gondosan ügyelve rá, nehogy beletépjen a levélbe, melyet izgalmában kis híján elejtett, miközben kiemelte. Közel hajolt a pár soros üzenethez, mivel a szobában homályos, szürke fény derengett. A levélben ez állt:

Tisztelt Remus J. Lupin!
Önre, mint a Griffendél ház hivatalosan kinevezett prefektusára, idén egy különleges és felelősségteljes feladatot bíz a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola tanári kara. Idén, az ön hatodik nálunk töltött évében, egy új tanuló érkezik iskolánkba. Az ifjú boszorkány neve Lucy Donaldson, idén kezdi a hatodik tanévét. Szeretnénk egy feladatot bízni magára, miszerint kalauzolja, támogatja, és mindenben segíti őt, míg úgy nem érzi, kellőképpen beilleszkedett az iskolába. Bármelyik házba is kerül be a tanévnyitó ünnepségen, ez a feladat önre hárul. Tisztelettel kérjük, viselje a dolgot érett, prefektushoz illő magatartással és jó modorral.
Az első tevékenykedésére már az első napon sor kerül, kérjük legyen 10:30-kor a kilenc és háromnegyedik vágánynál, ahol majd Miss Donaldson várni fogja. Maradjon vele a tanévnyitó ünnepség kezdetéig, ahol majd McGalagony professzornő átveszi öntől.
Köszönjük fáradozását: Albus Dumbledore és a Roxfort tanári kara

- Csodás – dünnyögte Remus az orra alá, miután harmadjára is átolvasta a levelet, és átgondolta, mivel fog járni számára ez feladat: még kevesebb szabadidő. A holdtölte, a rengeteg tanóra, a bűbáj szakkör, és a számos házi feladat így is minden erejét és idejét kimerítették, örült, ha néha napján, egy negyed órára fel tudott szökni a könyvtárba olvasgatni egy kicsit, anélkül, hogy Jamesék elrángatnák magukkal valami bajkeverésre. És ha ez mind nem lenne elég neki, most még a szárnyai alá vehet egy új diákot is.
- Igazán csodás – ismételte magát, majd összegyűrte a levelet, és utazóládájába dobta.

oOo

Lucy Donaldson már tizenöt perce álldogált a King’s Cross pályaudvaron, várva azt a varázslót vagy boszorkányt, aki majd elmagyarázza neki, mégis hogy a csudában kell eljutni a kilenc és háromnegyedik vágányra. Ezt az egész helyzetet olyan kínosnak és zavarba ejtőnek találta. Már az új iskola, osztálytársak, és környezet gondolatára is borsódzott a háta. Nem értette, miért kellett otthagynia régi iskoláját, mikor ott népszerű, és jó tanuló is volt. Egyik este Mr. Donaldson azzal a bejelentéssel érkezett haza munkahelyéről, hogy kirúgták az állásából. És mit tesz egy varázsló, aki munkanélkülivé vált? A fővárosba utazik, új életet és lehetőségeket keresve. Az apja azonban nemcsak új állást talált egy citromport áruló boltnál, hanem megismerkedett Albus Dumbledore-ral is, aki a híres-neves Roxfort igazgatójaként dolgozott, és felajánlotta, hogy a kivételes tehetségnek örvendő Lucy iratkozzon át az iskolájába. A lánynak nem volt ínyére a dolog, de valahányszor a jövőjére gondolt, be kellett látnia, sokkal többet várhat az élettől, ha egy ilyen neves szakiskolában végez, mintha a régi kisvárosi iskolájában tanulná ki a mágiát. Így hát, kínos érzés ide vagy oda, nincs más választása. Az apja is ezt akarta. Meg Dumbledore is. Az egyetlen személy, aki a tudtán kívül minden porcikájával tiltakozott az érkezése ellen, az Remus Lupin volt.
Hol késik már, morfondírozott magában a lány, miközben unalmában fel s alá kezdett járkálni a tízes és kilences vágány között. Egyik kezében a ládáját markolászta, a másikkal rossz szokásához híven, sötétbarna fürtjeit tekergette ujjaival. A gyomra gumilabdává változott, a szíve vadul kalapált. Nem bírta kiverni fejéből a gondolatot, hogy a beilleszkedés talán mégsem lesz olyan könnyű, mint ahogyan azt az apja felvázolta nekik, és netalántán az osztálytársai ki fogják közösíteni. Keservesen sóhajtva dőlt neki az egyik téglaoszlop falának, és abban a pillanatban – PUFF! -, hanyatt vágódott annak túloldalán. Döbbent arckifejezéssel nézett farkasszemet a felhőtlen égbolttal. Néhány másodperc töprengés után ülőhelyzetbe tornászta magát, megfordította a fejét, és szemben találta magát egy fekete-piros, füstölgő mozdonnyal, aminek oldalára fel volt festve fantáziadús neve: Roxfort Express. Lucy hitetlenkedve pattant fel a földről, ahogy végignézett a peronon ácsorgó, szüleiktől búcsúzkodó diákseregen, aztán szorosabban megmarkolta ládája fogantyúját, és megindult a vonat felé. Minek várjon tovább, amikor a kísérője minden valószínűséggel megfeledkezett róla, és ő már amúgy is rájött, hogyan juthat el az iskolába. Magabiztos léptekkel indult meg a vonat ajtajáig, ahol szinte rögtön problémákba ütközött. A ládája súlyát eddig azért nem érzékelte, mert kerekeken húzta, most viszont, hogy fell kell emelnie, komoly akadály hárult elé. Hiába erőlködött, a harmadik próbálkozás után úgy érezte, menten kiköpi a tüdejét. Fantasztikus, gondolta, most aztán sikeresen hülyét csinálni magából mindenki előtt.
- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek! – hallott meg a háta mögül egy aggódó, mégis kedves és barátságos hangot. Ahogy hátrafordult, egy jóképű, bár sebhelyektől szabdalt arcú fiúval került szembe. Lucy ledöbbent. Most mit kéne mondania? Egyáltalán, biztos, hogy hozzá intézte a fiú a szavakat? Úgy tűnik, hiszen nem mozdul előle, és kitartóan várja, hogy válaszoljon.
- Öhm… te lennél az a prefektus, akinek a gondjaira bíztak?
- Én volnék – bólintott a fiú, majd a kezét nyújtotta. – Remus Lupin, Griffendél.
- Nagyon örülök – mosolygott a lány miközben kezet fogott pártfogójával, de sajnálatára, gesztusa nem nyert viszonzást, a fiú arca komoly maradt. – Lucy Donaldson. És bocsi, én eddig kint vártalak, de mikor nem jöttél, azt hittem elfelejtkeztél rólam.
- Hogy jöttél rá, hogy kell bejutni? – nézett rá őszinte csodálkozással Remus.
- Öhm… véletlenül. Nem fontos. És te hogy jöttél rá, hogy én vagyok az új lány?
- Egyszerűen – vigyorodott el a fiú. Lucy szíve valamivel könnyebb lett, miután látta elszállni a fiú komolyságát. – Mi, roxfortosok, már tudjuk, hogy ezen a lépcsőn nem lehet csak úgy felpakolni egy ládát, ezért mindig kulit hozunk magunkkal.
- Hát persze – csapott a homlokára Lucy. – A pályaudvaron láttam is párat, miért nem hoztam? – Bár költői kérdésnek szánta az elhangzottakat, Remus mégis mosolyogva válaszolt rá.
- Fogalmam sincs. Talán mert még tapasztalatlan vagy. De ne aggódj, hamar bele fogsz tanulni a Roxfort íratlan szabályaiba is. – Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban. – És most gyere, vonszoljuk fel valahogy a cuccodat! – Két oldalról megragadták a ládát, majd nagy nehezen felvonszolták a vonatra, ahonnan gurítva már könnyebb volt tovább cipelni.
- Nem valami erős fiú, de kedves és helyes – gondolta magában somolyogva Lucy, miközben elnézte a minden kupéajtón bekukkantó Remust.
- Nem valami agyas csaj, de aranyos és szép. Sirius rögtön rá fog harapni – gondolta magában Remus, miközben érezte a lány zöld szemű tekintetét a tarkóján.
- Üres kupét keresel? – kérdezte néhány percnyi néma baktatás után a lány, miközben egyik hajtincsét tekergette. Hiába, ha zavarban volt mindig ezt tette, nem tudott leszokni róla.
- Öhm… Nem. A barátaimat keresem – válaszolt Remus, majd megtorpant, és szembenézett a lánnyal. – De ha jobban szeretnéd, utazhatunk üres kupéban is. – Lucy maga se tudta, mitől tart inkább: kettesben végigülni egy napot ezzel a fiúval, vagy egy rakat ismeretlen fiú gyűrűjében utazni.
- Hát… inkább keressük meg a barátaidat – bökte ki végül, nem túl határozottan. Remus megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután ismét hátat fordítva a lánynak tovább meneteltek a következő vagonba. Az különösebben nem zavarta volna, ha a lány társaságában kell végigvonatoznia az utat Roxmortsig, az viszont annál inkább, hogy le kellene maradnia a barátai nyári élményeinek beszámolójáról.
Lucy szíve minden kupé után hangosabban vert. Csak remélni merte, hogy Remus baráti körében boszorkányok is vannak, és nem egy rakat, idétlen vicceket oda-vissza dobáló fiúbanda tagja. Amíg ezen morfondírozott, Remus vigyorogva közölte vele, hogy megérkeztek, és felnyitotta a kiválasztott kupé ajtaját.

Odabent öten ültek, két lány, és három fiú. Az egyik lánynak hosszú, vörös haja volt, és egy könyvet markolt görcsösen a kezében. Szemmel láthatóan nem volt jókedvében. A másiknak egészen rövid, fekete haja és sötét, okos szemei voltak, arcán pedig egy széles vigyor ült. Lucy gyanította, hogy ez a vigyor csak nagy ritkán tűnik el a kedves, barátságos arcról, annyira pozitív kisugárzása volt a lánynak. Egy alacsony, pufók fiú az ablaknak dőlve hortyogott, míg a másik kettő, egy szemüveges, kócos hajú, és egy kék szemű, fekete hajú fiú azon munkálkodtak, hogy rágót ragasszanak a hajába. Amikor azonban a két jövevény belépett a kupéba, mind felkapták a fejüket, az alvó kivételével.
- Heló emberek – köszönt Remus egy barátságosat biccentve. – Bemutatom Lucy Donaldsont, az új évfolyamtársatokat!

Ahogyan azt Remus előre gyanította, Sirius szemeiben ravaszkás fény villant, és elsők között pattant fel, hogy kezet fogjon a lánnyal.
- Üdv, a nevem Sirius Black, Griffendél. – vigyorgott a lányra, aki tétovázva elfogadta a köszöntő gesztust. Ezután a többiek is bemutatkoztak neki. A vörös lányt Lilynek, a feketét Elodienak, a szemüveges fiút pedig Jamesnek hívták.
- Nagyon örülök – mosolygott Lucy, miközben legszívesebben elsüllyedt volna a föld színéről. A mai napig nem tudta magáról, hogy ennyire izgulós fajta.
- Ő pedig Ragacshajú Peter Pettigrew – mutatott James a hortyogó fiúra, miközben kivett a szájából egy rózsaszín rágógumit, és beleragasztotta a fiú hajába.
- Mióta hívják Ragacshajúnak? – ráncolta a szemöldökét értetlenkedve Remus.
- Azóta, amióta ez a két barom haverod – bökött a fejével barátságosnak nem mondhatóan Lily Sirius és James felé, akik majd megfulladtak a rágóval teletömött Peter hajának látványától -, kitalálta, hogy tréfálják meg szegényt!
- Disznóság – csóválta meg a fejét vigyorogva Remus két barátjára pillantva, akik már dőltek a röhögéstől, majd elővette a farmerzsebében lapuló pálcáját, és Peter hajára célzott vele. – Exlukhops! – kiáltotta, mire a rágók egy csapásra kirepültek az ablakon.
- Ünneprontó – nézett rá tettetett szomorúsággal Sirius lebiggyesztve alsó ajkát, majd hirtelen felvidult képpel az ajtónál ácsorgó Lucy felé fordult. – Nem ülsz le? – Arrébb kúszott, hogy helyet csináljon maga mellett, Lucy mégis inkább a Remus melletti helyet választotta, nem törődve a fiú arcára kiülő döbbenettel.

Ekkor a vonat hatalmasat rázkódott, jelezve, hogy elkezdték több órás útjukat. Remus a táskájában kezdett kotorászni, majd kisvártatva elővett egy hatalmas, rettentő vastag könyvet, és Lucy felé nyújtotta.
- Tessék, ezt a Czikornyai és Patzából rendeltem, nem ártana, ha elolvasnád – Lucy arcára félelemmel vegyes viszolygó arckifejezés ült.
- Ez meg mi?! – kérdezte, miközben hátrébb húzódott a könyvtől.
- A Roxfort története – magyarázta Remus, némi sértettséggel a hangjában. – Egy könnyű kis olvasmány, hogy könnyebben megtanuld a roxfortos dolgokat.
- Könnyű kis olvasmány, mi? – nevetett fel gúnyosan Sirius. – Ez a könyv nyom legalább annyit, mint Hagrid egy kiadós vacsora után!
- Ki az a Hagrid? – kapott a szón Lucy.
- Nem érdekes – intette le Remus, miközben újra felé tolta a könyvet. – Tessék, olvasgass.
- Ugyan már Holdsáp – nézett rá lesajnálóan Sirius. – Szegény lányt ne riaszd már el rögtön az első napon!
- Én nem riasztom el! – húzta ki magát sértetten a fiú. Lucy szívesen megkérdezte volna, mit is jelent az a Holdsáp, de jobbnak látta, hogy a kibontakozó vitára való tekintettel, inkább gyorsan cselekszik.
- Köszönöm, igazán kedves tőled – hadarta, miközben kikapta a fiú kezéből a könyvet, és rögtön fel is lapozta. Remus küldött egy gúnyos mosolyt barátja felé, mire az lemondóan megcsóválta a fejét, és újabb rágógumit dobott a szájába.

Lucy belemélyedt a könyvbe. Még az első oldalt se olvasta el, mikor már rég beleszédült a sok évszámba és adatba. A harmadik oldal végére már nem is követte a sorokat, csupán bámulta a betűket. Gondolatai ezen a nevetséges és lehetetlen helyzeten jártak, amibe belecsöppent. Egy hónappal ezelőtt még elképzelni se tudta volna, hogy egy vadidegen helyre utazik vadidegenek társaságában, erre most mégis itt van. Itt van, és egy vadidegen iskola vadidegen történetét olvassa, négy vadidegen alapítóról és a házaikról. Annyit sikerült felfognia, hogy az évfolyamokat négy külön osztályba sorolják be, de semmi más nem maradt meg az agyában. Fél füllel azért hallgatta, miről beszélgetnek a körülötte ülők.
James éppen arról mesélt társainak, milyen élet-halál harcot vívott egy fehér cápával, mikor szüleivel a tengerpartra mentek nyaralni júliusban. Lily kivételével, aki mélyen belemerült könyvébe, mindenki áhítattal vegyes érdeklődéssel hallgatta Jameset, aki szerint egy cápa kiütéséhez elég, ha eltalálják egy nonverbális kábító átokkal.
- Potter, túl sokat képzelsz magadról – szólalt fel váratlanul Lily, fel sem pillantva könyvéből.
- Mondtál valamit, Evans? – vonta fel szemöldökét meglepetten James.
- A nonverbális varázslást – kezdte Lily, amolyan okoskodó hangnemben -, csak ebben a tanévben kezdik tanítani. Ne próbáld meg bemagyarázni nekünk, hogy a nyári szünet alatt elsajátítottad az egész hatodikos anyagot!
- Pedig nekem sikerült – duzzogott James.
- Na persze – nevetett fel a lány. – Szerintem még egy tollpihét se tudnál repülésre kényszeríteni nonverbálisan. - Lucy kezdte kényelmetlenül érezni magát. Lily és James vitája egyáltalán nem tartozott rá, és kedve sem volt végighallgatni. Felpillantott Remusra, akinek az arca semmiféle érzelmet nem tükrözött a vitatkozó pár láttán. Lucy úgy vélte, jobban teszi, ha ő is így cselekszik, és csendben marad.
- Tudok nonverbálisan varázsolni! – hangsúlyozta ingerülten James.
- Nem, nem tudsz – vágta rá kárörvendően mosolyogva Lily.
- De igen!
- Potter, neked nagyobb a képed, mint eddig hittem – sóhajtott lemondóan Lily, és hátradőlt az ülésen.
- Ha akarod, bebizonyítom – ajánlotta a fiú, miközben már vette is elő táskájából a pálcáját.
- Ha az a szándékod, hogy lejárasd magad, csak tessék – felelt Lily, bár hangjában némi bizonytalanság csengett. James pálcáját egyenesen a vörös hajú lányra szegezte, miközben kajánul elmosolyodott.
- Biztos akarod? – kérdezte a lányra pillantva.
- Persze. Alig várom, hogy bebizonyítsd, mekkora hazudozó vagy.
- Te akartad Evans – rántotta meg vállát vigyorogva James, majd összeráncolt homlokkal koncentrálva, elhadart magában egy varázsigét.
Lily ijedten nézett le a blúzára, melynek felső gombjai lassacskán kigombolódtak, mintha egy láthatatlan kéz próbálná lehámozni a lányról. Siriusból harsány, ugatásszerű hahota tört elő, mire James és Remus is nevetni kezdtek. Lucy összeráncolt homlokkal nézte a jelenetet. Egyáltalán nem érezte szimpatikusnak James húzását, holott a fiút eddig jó fejnek képzelte.
- Szemét disznó – sziszegte Lily vörösödve, miközben visszagombolta blúzát, majd felpattant, megragadta ládájának fogantyúját, és barátnőjéhez fordult.
- Egy percig sem tudok tovább egy levegőt szívni ezzel a szurcsókkall! Gyere Elodie, keressünk egy másik fülkét. Bárkivel szívesebben elücsörögnék, mint ezzel a felfuvalkodott hólyaggal.
- Ha jól emlékszem Evans, te voltál az, aki csatlakozott hozzánk – vágott vissza elmésen James, de Lily elengedte füle mellett a megjegyzést. Elodie összeszedte a csomagját, majd Lucy legnagyobb bánatára kisiettek a kupéból. A fekete hajú lány azért még visszanézett rá, mielőtt kilépett volna a vonat folyosójára.
- Sok sikert Lucy – mondta mosolyogva. – Remélem griffendéles leszel! – Lucy bátortalanul visszamosolygott, majd miután Elodie végleg eltűnt a látótérből, Remushoz fordult.
- Mi az a Griffendél? – kérdezte.
- Hát tudod – előzte meg a válasszal Sirius barátját -, a Roxfortban minden diákot az első évében beosztják valamelyik házba a négy közül. A legjobb ház a Griffendél, oda tartozunk mi is. De egész jó még a Hollóhát és a Hugrabug is. A legrosszabb a Mardekár.
- Miért, azzal mi a baj? – ráncolta értetlenkedve a homlokát a lány. – Egyáltalán, miért jobb az egyik ház mint a másik? És mi alapján döntik el, hogy ki hova tartozik? Ki dönti el? – Ezúttal Remus volt a gyorsabb. Még mielőtt Sirius szóra nyithatta volna a száját, már meg is adta az egyszerű választ.
- Ez mind benne van a könyvben – mutatott magyarázva a Roxfort történetére, mire Lucy gondolatban a fejéhez verte a vaskos olvasmány.
- A Teszlek Süveg, - vette át a szót újra Sirius, látva a lány fájdalmas arckifejezését -, ami egy beszélő, gondolkodó, rongyos sapesz, a személyiséged alapján eldönti, melyik ház való neked. Ha például szorgalmas és okos vagy, biztosan a Hollóhátba kerülsz. A bátrak, vakmerőek és merészek rendszerint a Griffendélbe kerülnek, a jószívűek meg az igazságosak, pedig a Hugrabugba. – Sirius hatásszünetet tartott, majd bizalmasan közelebb hajolt a lányhoz. – Ha engem kérdezel, a Hugrabugba csupa kétbalkezes jár.
- Akkor én biztosan oda kerülök – mosolyodott el kelletlenül Lucy. – Na és mi van a Mardekárral? Oda kik kerülnek?
- Azok, akik kedvelik a sötét varázslatokat, és sunyi, ravasz alakok – adta a választ Remus. Kicsit rosszul esett neki, hogy a lány így semmibe veszi azt az értékes könyvet, amit tulajdonképpen csak azért adott oda neki, hogy ne zaklassa további kérdésekkel, és nyugodtan beszélgethessen tovább barátaival.
- Na és… - kezdte újra Lucy, mire Remus elhúzta a száját, persze úgy, hogy a lány azt meg ne lássa. – A tanévnyitó vacsora előtt lesz a beosztás? Vagy utána?
- Az elsősöket a vacsora előtt szokták beosztani – mondta James, miközben merengve bámult kifelé az ablakon. – De hogy téged mikor fognak, arról fogalmam sincs.
- Nyugi, biztosan Griffendéles leszel – kacsintott a lányra Sirius.
- Miből gondolod? – kérdezte Lucy és Remus kórusban, bár még a lány őszintén csodálkozott, az utóbbi hangjában rémület csengett. Abban reménykedett, hogyha a lány nem az ő házába kerül, (bár a Mardekárt nem kívánta neki) kevesebb időt kell majd rá fordítania, és több szabadideje marad.
- Megérzés – mosolygott Sirius a lányra. Lucy érezte, hogy elpirul ettől a mustráló tekintettől, és ahelyett, hogy viszonozta volna, inkább újra elmerült a Roxfort történetében.
Odahaza, abban a Castle Rock-i kisvárosban, ahová iskolába járt, sosem volt alkalma fiúzni. Az ottani srácok inkább csak haverkodtak a lányokkal, ahelyett, hogy udvarlásra adták volna a fejüket. Bandákba verődtek, nevetgéltek, de soha senkivel nem alakított még ki ennél szorosabb vagy közelebbi kapcsolatot.
Lucy érezte magán Sirius tekintetét. Valahányszor felpillantott a könyvből, meggyőződött arról, hogy a fiú valóban őt figyeli csillogó, mélykék szemével. Ezzel sikerült erősen zavarba hoznia. Lassan úgy érezte, minden hajtekergetés, lapozás, mocorgás csupán erőltetett cselekvés, mintha nem is ő irányítaná a saját mozdulatait. Mikor negyedszerre is találkozott a tekintete Siriuséval, nem bírta tovább, és szó szerint elbújt a könyve mögött.

James bambán figyelte a tájat, mely mellett a Roxfort Express elhaladt. A fenyves erdő képe elmosódott előtte, s úgy tűnt, mintha nem is ők haladnának előre, hanem a fák suhannának el mellettük. Gondolatai egyre csak Lilyn jártak. Miért kellett megint belekötnie a lánynak? Hiszen a cápás története igaz volt, leszámítva az állat faját, mivel a valóságban egy nagyobb méretű bohóchallal szállt harcba. De akkor is. Megint Lily kezdte az egész vitát. Mindig. Hiába próbál udvarolni neki, a lány rendszerint lekoppintja semmiségek miatt. Hogy felfuvalkodott hólyag lenne? Lehet, de ha egyszer van mire büszkének lennie! Néha annyira nem érti a lányokat… Miért kéretik magukat? Lily talán azt hiszi, túl különleges lány ahhoz, hogy megérdemelje? Lehetséges... Na de akkor ki is itt a felfuvalkodott hólyag? Tiszta agybaj az egész. A lelke mélyén azért James is érezte, hogy hiába próbálja a lányra kenni a dolgot, a valóságban ő is hibás. Erről tanúskodott a mellkasát élősködőként marcangoló lelkiismeret-furdalás, és Lucy rosszalló tekintete is. Hiszen rá volt írva az arcára, hogy nem tetszett neki a húzása, pedig ő kívülállóként, pártatlanul nézte végig a jelenetet. Igen, tényleg szemét dolog volt tőle az a blúzos ügy, ezt beismeri. De hogy bocsánatot kérjen Lilytől? Azt már nem! Hiszen a lány kérte, hogy bizonyítson, ő csak szórakozott egy kicsit…

Remus ujjaival a térdén dobolt, miközben hátravetett fejjel fürkészte a plafont. Nem így képzelte el az utat Roxfortba. Tavaly ilyenkor majd megpukkadtak a nevetéstől a sok marhaság miatt, amit három legjobb barátjával együtt összehordtak, most azonban mind, mintha élőhalottak lennének. Zombik. James Lily miatt zombul, Sirius az új lány miatt, Peter pedig… hát ki tudja, Peter kiről álmodik. Az mindenesetre megnyugtatta, hogy ő fel van vértezve a zombító lányok ellen. Amióta vérfarkas lett, el van ásva a gondolat, hogy valaha is lesz barátnője, hiszen akkor a szerencsétlen lánnyal is meg kellene osztania ezt a titkot, és a kapcsolat addig a szent pillanatig tartana. Hiszen ki akarna egy közveszélyes vadállattal járni?

Gondolataiból egy hatalmas rázkódás zökkentette ki, mely a vonatút végét jelentette. Peter mocorogni kezdett, majd felnyitotta szemeit, és körbepislogott a fülkében. Tekintete az új lányon állapodott meg.
- Hát te ki vagy?
- Lucy Donaldson – nyújtotta a kezét a lány. – Új tanuló. Mától kezdve évfolyamtársak leszünk.
- Aha – bólintott bambán Peter, miközben kezet fogott vele.
- Gyerünk, szálljunk le mielőtt az összes fiákert lefoglalják! – vezényelt James, majd felpattant a helyéről, és a cuccaival a kezében megindult a vonat folyosója felé, Siriussal és Peterrel a nyomában. Lucy éppen megfogta volna ládájának fogantyúját, de Remus megelőzte ezzel a mozdulattal.
- Hagyd csak, majd viszem – mosolygott a fiú, ám a látszat csalt. „Siriusról lerí, hogy fel akarja szedni a Lucyt, mégis rám hagyja az udvarias segédkezést!” - bosszankodott magában, miközben lesétált a vonat lépcsőjén, és megcsapta arcát a friss levegő.
- Na ne – hallotta Lucy riadt nyögését az oldalán.
- Mi a baj?
- Ezek az izék… mi húzza őket? – Remusnak jó néhány másodpercébe tellett, mire rájött, hogy a lány a fiákerekről beszél, amiket azok a bizonyos „láthatatlan lovak” húztak. Úgy döntött, nem fog kiselőadást tartani a thesztrálokról, inkább lerázza a kérdést a lehető legegyszerűbb válasszal.
- Maguktól mennek. – Ha azt hitte, Lucy ezzel lezártnak tekinti a témát, tévedett.
- Maguktól? De hát hogyan? Milyen varázslattal?
- Fogalmam sincs – rándította meg a vállát a fiú, miközben kinyitotta az egyik fiáker ajtaját a lány előtt.
- Egyáltalán, kinek van akkora varázsereje, hogy ilyen sok kocsit megbűvöljön? – folytatta a lány, miután Lupin szemben helyet foglalt vele. Mellettük két ismeretlen, hugrabugos fiú ült, mivel Jamesék elkavarodtak valahogy a tömegben.
- Hát… Mondjuk Dumbledore-nak? – kérdezte tettetett tudatlansággal Remus. Lucy elmosolyodott.
- Tényleg, az igazgató hatalmas varázsló! És még jó fej is. Rengeteg jó viccet mesélt, amikor legutóbb nálunk vacsorázott. – Remus e szavak hallatán leszédült az üléséről, és a két hugrabugos fiú is tátott szájjal meredt rá.
- Albus Dumbledore nálatok vacsorázott?! – kérdezte elképedve egyikük.
- Öhm… igen – felelt Lucy bátortalanul, mivel elég kényelmetlenül érezte magát a beállt helyzetben. – Jóban van az apámmal.
A másik hugrabugos fiú elismerően füttyentett, majd ismét barátja felé fordult, és folytatták félbehagyott beszélgetésüket. Remus egy pillanatig még elképedve meredt a lányra, majd megrázta fejét, és sietve visszaült a helyére. Hamarosan a fiákerek elhagyták Roxmorts határát, és a távolban, a fák lombkoronái felett feltűntek Roxfort tornyai.