Szép, tavaszi reggelre ébredtünk, a nap süt, a madarak csiripelnek, napközben 10-15 °C várható...

Ritka jó kedvem van, valószínűleg a tavasz miatt. És az sem utolsó, hogy szombat van, ráadásul Roxmorts! Most épp a Szellemszállásnál ülök, Wood társaságában. Nem vicc! Elmesélem, hogy is kerültünk ide.

Szóval reggel a lányokkal lebaktattunk, és beültünk a Három Seprűbe. A pultnál Wood, és Lucy szívszerelme beszélgettek. Mikor megláttam őket, elhúztam a szám. Jim odahajolt Woodhoz, és megkérdezte:

-         Tényleg, mi a helyzet veled, meg Lilyvel?

-         Mi lenne? Utál, ahogy eddig is... – morogta.

-         Dehogy utál, csak azt hiszi. Lucy szerint szerelmes beléd, csak még magának sem vallotta be. – Nem tudtam, Lucyt, vagy a lovagját fojtsam meg előbb, úgyhogy inkább dühösen néztem magam elé. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve odacsörtettem Woodhoz, és odavakkantottam:

-         Beszédem van veled. – A lányok tátott szájjal nézték, hogy félrevonulunk az egyik sarokba. Ők valószínűleg csak annyit láttak, hogy osztom neki az észt, ő meg bólogat, mint egy ijedt kiskutya. Vannak kék szemű kiskutyák? Mindegy.

Tehát félrehívtam, és beszélni kezdtem.

-         Na ide figyelj, Wood, vagy Rob, vagy akárhogy is hívnak. Tisztázzunk valamit. Én nem utállak. Annyira nem, hogy hajlandó vagyok békét kötni, ha többet nem idegesítesz. De! Rólam senki ne feltételezze, hogy szerelmes vagyok beléd! Magam is el tudom dönteni, hogy szerelmes vagyok valakibe, vagy utálom, vagy szimplán nem érzek semmit, világos voltam?

-         Mint a nap – mondta nagyokat pislogva.

-         Ezt megbeszéltük – mondtam határozottan, és visszaindultam volna, de megfogta a karom, és visszahúzott.

-         Hé, így a nagy békekötés örömére nem sétálunk egyet? – kérdezte hamiskásan mosolyogva. Ahogy a haja a kék szembe hullott, egész aranyos volt...

-         Tőlem – mosolyodtam el, és intettem a lányoknak, akiknek még mindig nyitva volt a szájuk.

Elindultunk. Közben beszélgettünk kviddicsről, tanárokról, amiről az ember a barátaival beszélget.

Aztán egyszer csak itt kötöttünk ki a Szellemszállásnál.

-         Gondolkodtál már rajta, hogy milyen lehet belülről?

-         Mármint a Szellemszállás? – kérdeztem. – Hallottam róla pár dolgot... Kísértetek mindenesetre nincsenek, szóval nem lehet valami érdekes.

Hallgattunk.

-         Milyen a nagy Harry Potter lányának lenni? – törte meg a csendet.

-         Milyen a nagy Oliver Wood fiának lenni? – kérdeztem nevetve. Egyébként az idősebb Wood a válogatottban játszik.

-         Átlagos – mosolygott.

-         Szintén – mondtam én is mosolyogva. – Őszintén, csak azért érdekellek, mert a Kiválasztott az apám?

-         Nem – mondta, és komolyan a szemembe nézett.

-         Akkor miért?

-         Magadért – még mindig ugyan olyan komolyan nézett. Egész helyesnek tűnt így... Tényleg szép szeme van.

-         Mire gondolsz? – kérdezte, és mosoly bujkált az arcán, mintha tényleg tudná, mi járt a fejemben.

-         Semmire – mondtam egy kicsit elpirulva, és gyorsan másfele néztem. Az arcomat fürkészte.

-         Akkor miért jöttél zavarba?

-         Nem jöttem zavarba – mondtam, és még jobban elpirultam.

-         Aha – mondta, de nem hangzott meggyőzőnek, mert elnevette magát.

-         Hé, a barátok nem röhögik ki egymást!

-         És még mit nem csinálnak? Nem tudom a szabályokat – vigyorgott.

-         Például nem csókolóznak – néztem rá szemrehányóan. – Legfeljebb véletlenül. Egyszer. – Eszembe jutott Scorpius. – Vagy kétszer... – Itt Woodra gondoltam.

-         Esetleg háromszor? – kérdezte kiskutya szemekkel.

-         Hé!

-         Jól van, csak vicceltem – nézett rám bűnbánóan.

-         Na jó. Talán háromszor is... – mondtam elhaló hangon, elveszve a szemeiben. Nem tehetek róla, hogy olyan szép szeme van, tényleg nem az én hibám.

És akkor közelebb hajolt, és megcsókolt... Végül is, az előbbit lehetett célzásnak venni. Pedig én nem úgy értettem! Tényleg nem! De akkor már késő volt. Végül is jól csókol... De hát csak barátok vagyunk! Mindig ezt csinálja! Ahogy kibékülünk, mindent elront. De akkor miért remegett meg a lábam most, és Scorpiusnál miért nem? És miért engedem meg neki, hogy belemásszon a számba?! És itt jött el az a pillanat, amikor ellöktem magamtól.

-         Ezt nem kellett volna – mondtam szárazon.

-         Lily... Ne hazudj magadnak.

-         Nem hazudok. Hajlandó vagyok a barátod lenni. De nem több.

-         Rendben...

-         De ígérd meg, hogy nem csinálsz ebből rendszert! – néztem rá vádlón.

-         Megígérem – mondta a szemét forgatva.

-         Akkor én megyek – mondtam, és ott hagytam. Ő meg csak nézett utánam.

Mi olyan érthetetlen abban, hogy csak a barátja akarok lenni? Az őrületbe kerget.

Roxy és Lucy a három seprűben vártak.

-         Na mi volt? – kérdezték egyszerre.

-         Semmi – mondtam nem túl meggyőzően.

-         Megcsókolt? – kérdezte Lucy az arcomat fürkészve.

-         Rá van írva a homlokomra?! – háborodtam fel.

-         Nem, csak akkor szoktál ilyen zaklatott lenni.

-         Nem vagyok zaklatott!

-         Azt látom – szólt bele most már Roxy is.

-         Te csak ne tarts nekem előadást a zaklatottságról! – Felháborodva nézett rám. – Jól van na, megcsókolt, most örültök?

-         Én igen – vigyorgott Lucy.

-         Én is.

-         Legalább valaki boldog.

-         És összevesztetek?

-         Nem.

-         Nem?

-         N-e-m.

-         De jó!

-         Csak tudnám, miért dob fel ez téged mindig annyira.

-         Csak tudnám, mi a franc bajod van vele.

-         Az, hogy folyton lesmárol! Világosan megmondtam neki, hogy vagy barátok leszünk, vagy ellenségek. Ez a két lehetőség van!

-         Miért vagy ilyen makacs?

-         Nem makacs vagyok, egyszerűen semmi közöm hozzá, érted?! – Itt vettük észre, hogy a Három Seprű összes vendége a kis közjátékunkat élvezi.

-         Akkor lépjünk le – mondta Roxy, és kislisszoltunk.

Az út további részében egy szót sem szóltunk.

Amikor visszaértünk, drága barátnőim bementek a kastélyba, én meg a tóhoz.

Jobb elfoglaltság révén egy követ rugdostam. Kb. fél órája lehettem ott, amikor lépteket hallottam. Al volt az.

-         Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte.

-         Balettozom, nem látszik? – kérdeztem gúnyosan.

-         Jól van na... Nem kell leharapni a fejem.

-         Bocs – morogtam.

-         Semmi gond, már megszoktam. James is mindig így beszél velem, imádom a tesóimat.

-         Azt hiszed, velem kedvesebb? Frászt.

-         Tényleg, mi van veled, meg Wooddal? – Arra gondoltam, hogy most fogom, és belelököm a vízbe, vagy megtépem, vagy felképelem, vagy csak szimplán beleverem a fejét a földbe, esetleg megetetem az óriáspolippal. De helyette csak morogtam egyet, és ezt válaszoltam:

-         Semmi. Semmi nem is volt, semmi nem is lesz, és semmi nincs, világos? Bárki kérdezi, mond ezt neki. Különben is, honnan szedted ezt?

-         Nem t’om... Látszik, hogy van valami. Meg láttalak titeket beszélgetni.

-         Pedig nincs semmi – mondtam nyomatékosan.

-         Mindegy. Ha lenne, akkor áldásomat adom rátok. Tudtad, hogy az apja a válogatottban játszik? – Csak vetettem rá egy lesújtó pillantást. – Jól van na, nem szóltam!

-         Tényleg... – vigyorodtam el. Most visszakapja! – És mi van veled, meg Ninával? – Nagyot nyelt.

-         Mi lenne? – kérdezte fülig vörösödve. Az egyetlen előnye ezeknek a hülye géneknek, hogy Al is örökölte.

-         Nem tudom, csak látom, hogy van valami – néztem angyalian.

-         Pedig nincs semmi – mondta még vörösebben.

-         Aha... – vigyorogtam. – Akkor ki küldte neki azt a szerelmeslevelet Valentin napon? Valld be – néztem rá gonoszul. Ezt a csatát én nyertem.

-         Nem – mondta konokul.

-         Ha nem vallod be, elmondom Jamesnek! – Sosem tennék ilyet, de ő ezt nem tudja. Felháborodva nézett rám.

-         Na jó, belezúgtam, és akkor mi van?! De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

-         Esküszöm – mosolyogtam. – Na, én mentem. Szia. – És ott hagytam.

De jó, most már tudom mivel zsarolni! Csak vicc volt. Szegény Al. Majd beszélek Ninával az érdekében. Megfogadom...