Szeptember 8. (Hétfő), 09:21, a dupla átváltoztatástan szünetében

23:20-kor az utolsó griffendéles fiú is behúzta maga után a hálóterme ajtaját. Ez a fiú nevezetesen Potter volt, és - miután hosszasan engem bámult, de nekem eszem ágában sem volt felnézni, hanem már szinte rimánkodtam, hogy menjen el - távoztával megkönnyebbülten raktam fel a lábam a velem szemben álló fotel karfájára, és újra átolvastam a McGalagonynak szánt pergament.
Teltek, múltak a percek, és kezdtem elálmosodni. De, amikor el akartam aludni, mindig rátévedt a tekintetem az óra mutatójára, mely vészesen közeledett az éjfél felé. Háromnegyed előtt zakatoló szívvel néztem körül a klubhelyiségben, de a tűz halk lobogásán, az óramutató járásán kívül szokatlan mély csend borult a helyiségre. Nyugtalanul tettem magam elé rúnaismeret dolgozatomat.
"A rúnákat az észak-európai népek a II. századtól kb. a középkorig használták. Ma a rúna ábécé három változata ismert, legrégebbi a 24 jelből álló germán futhark, i.sz. 800 körül alakult ki a 33 jeles angolszász jelrendszer, a harmadik változat pedig a 16 jeles viking rúna ábécé." - olvastam hangtalanul. Mintha lépteket hallottam volna valahonnan, de mikor megnéztem, ki lehet az, már nem hallottam semmit.
"Az első három rúna: "fehu", "uruz" és "thurisaz" a germán nyelvben létező szavak, jelentésük: „nyáj”, „mamut” és „óriás”." - mondtam fel halkan a szöveget, és ekkor, mintha sírást hallottam volna a távolban. Mozdulatlanul ültem a karosszékben, egyre növekvő félelemmel. A sírás pár másodperc múlva elhalt. Mélyet lélegeztem, és folytattam a tanulást.
"Rúnákat véstek a kardokra, a viking hajókra, a házak ajtófélfájába, a kutakra és a szerencse amulettekbe. Legtöbbször vérrel is megfestették a jeleket, hogy..." - a vér szónál újra hallottam a sírást, remegve felpattantam. Lassan elindultam a hang irányába, a klubhelyiség bejáratához. Ahogy közeledtem felé, úgy szállt ela bátorságom.
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy magas, 17 év körüli lány lépett be. Kissé zilált a rohanástól, de nagy, sötétbarna szemei csodálkozva néztek engem.
- Te... te Lily Evans vagy, igaz? - kérdezte bizonytalan mosollyal, miközben egy fotel felé lépett. Én, még mindig ijedten bólintottam.
- Te pedig Andromade Black vagy. - a hangom vékony volt. - Bellatrix Black nővére.
Andromeda arca húga említésére elkomorodott, és ő is bólintott. Könnyedén leült a mellettem lévő fotelbe:
- Ilyenkor tanulsz?
Ismét bólintottam.
- Tudom, hogy prefektus vagy, de azért nem kell túlzásba vinni a kötelességek elvégzését.
- Öhm... Tudom. Csak... Nem tudtam aludni.
Ekkor, hirtelen felismert.
- Ó, a te barátnőid is a gyengélkedőben voltak, amikor Trixyvel az a baleset történt. És, rád mondta azt Bella, hogy... Jaj, Lily, sajnálom.
A sokktól még nem tértem egészen magamhoz, így nem tudtam, mire céloz Andromeda. Folytatta. - Tudod, hogy az unokaöcsém Sirius? - kedves mosollyal nevetett. - Hallottam, milyen jól megértitek egymást.
Kissé bosszúsan megráztam a fejem.
- Black... - sóhajtottam fel. - Az egy külön kategória.
Kezem elé kaptam a kezem, mert csak most jutott el a tudatomig, hogy egy rokonja előtt kritizálom Blacket. De Andromeda csak nevetett:
- És, más dolgokról is hallani mostanság... Illetve, én igazából már negyedikes korom óta rendszeresen hallom a neved az unokaöcsém szájából.
Felpislantottam rá.
- Káromkodásként?
Tagadólag megrázta a fejét.
- Nem igazán... Bár, elég kétértelmű... Én mindig nagyon jól kijöttem Siriusszal, hasonló a jellemünk. - mikor megütközve néztem rá, elnevette magát. - Igen, Lily. Sirius olyan, mint én. Csak fiúban. És, talált magának egy lelkitársat, Jamest. Hallottál már James Potterről? - kérdezte, huncut fénnyel a szemében.
- Talán túl sokszor is... - mormoltam halkan.
- Azt hiszem, vissza kellene térnünk az eredeti témához. Mindjárt éjfél, és te még mindig itt lenn üldögélsz. Miért?
- Mert... - elhallgattam. Nem akartam kimondani az igazságot. A válasz onnan jött, ahonnan igazán nem számítottam volna rá, a fiúk lépcsője felől.
- Mert Evans betegesen fél a szellemektől. - fogcsikorgatva fordultam a jól ismert hang tulajdonosához.
- Tűnés, fel, James! Már mindjárt éjfél, ilyenkor már a kviddics bajnokoknak is ágyban van a helyük. - nézett rá a mellettem ülő lány határozottan. Potter kérdőn pillantott ránk.
- Akkor ti mi a frászt csináltok itt?
- Ne akard, hogy öt pontot levonjal a griffendéltől, James.
- Nem vonnál le, Meda.
- Ki akarod próbálni?
Én némán figyeltem a küzdelmüket, és mosolyogva vettem észre, hogy Potternek tényleg jó kis dumája van. Andromeda pedig jól helyre rakta! Potter bizonytalanul álldogált a lépcsőnél. Bizonyára dühítette, hogy legjobb barátja rokona ilyen egyenesen letolta.
- Mars a szobádba, James! - parancsolt rá Andromeda erélyesen, majd hozzám fordult. - Ideje lenne aludni, Lilly...
Én tépelődve néztem az órára. Éjfél múlt hat perccel. Potter vigyorogva nézte, ahogy Andromeda pakol, én pedig... csak bámultam magam elé. És, még egyszer, búcsúzásképpen bevetette azt az ellenállhatatlan humorát.
- Jössz, Evans? Nem azt ígérted, hogy ma velünk alszol? - Dühösen elő akartam rántani a pálcámat, de Andromeda megelőzött.
- James... Ha ezt a szüleid megtudják, hát nem tudom, mit fognak hozzá szólni. A magam részéről, Lilly - fordult hozzám - inkább a mi hálótermünket választanánk.
Mindketten értetlenül meredtünk rá.
- Penny, és én meghívunk téged a hálótermünkbe. Tudod, mi csak ketten vagyunk, és egyébként is... szeretnélek jobban megismerni!
Derűs mosoly kíséretében felvonult, és a lépcső tetején megvárta, amíg összepakoltam. Mikor már a hálótermük felé ballagtunk, valami olyasmit hallottam, mintha azt mondogatná: "Mrs. Potter? Lily Potter... Hmm..."
Miután beszéltem tíz percet Pennyvel, mindnyájan lefeküdtünk. De, előtte még megkérdeztem Andromedától egy fontos kérdést.
- Meda, figyelj... nem hallottál... sírást?... Amikor... jöttél fel a klubhelyiségbe?
A válasz egy fejrázás volt.