5.

- …Hány óra?! – kiáltottam fel, miután mindenkinek kiadtam az ukázt, mit csináljon. Egész véletlenül kinéztem az ablakon. Behunytam a szemem, és még egyszer. Egy fekete busz állt a kertkapunk mellett. – A büdös…
- Anya itt van a…
- Tudom! – vicsorogtam Jamesre. Szegény gyerek. Talán még is örököltem azt a bizonyos sárkányos nézést. Majd a reptéren kiengesztelem.
- Jó, akkor indulás – szólt Harry, és kihúzta a közös bőröndünk húzókáját. Elájultam, mikor a boltban megláttam. Lily simán beleférne.
Harry a pálcájával elérte, hogy az ajtó kitáruljon Albus, Lily, és James sora előtt, majd átengedett engem is. Amint elnéztem őket, arra gondoltam, hogy ezekkel a nagy ló bőröndökkel jól leverik a rózsáimat… Ezt gyorsan le is kopogtam.
A minibuszból Hermione fürtös fejét láttam kilógni, majd jött az egész nő is. Mosolyogva integetett, és egy pálcaintéssel kinyitotta a kaput Lilyék előtt. Abban a pillanatban megmerevedett, és a buszsofőrre nézett. Az szerencsére nem vett észre semmit – a London Times lapjaiba merült.
- Szia Al – visított ki Hugo az egyik hátsó ablakból. Harry a hátam mögött elmormolt néhány védőbűbájt, én pedig takartam a (szerencsére) nem túl terebélyes hátsó felemmel.
Kimentünk a kapun, én pedig vetettem egy búcsúzkodó pillantást a sárga házra. Érthetjük úgy is, mint bolondok háza. Közben a kopaszodó ötvenes pasas, - azaz a sofőr – nagy lihegve kiszállt a buszból, és segített rápakolni a bőröndöket az utánfutóra.

- Jó ég – súgtam Hermionénak. – Hogy fog ez végigvezetni Londonon csúcsforgalomban?
- Ezen gondolkodtam én is.
A fiúk leghátra ültek, én Lily mellé, Ron pedig összeveszett Rose-zal azon, „ki üljön anyu mellé”. Rose győzött.
- Tetszel a pasinak – mondta Lily, amint elindultunk.
- Mi?!
- A sofőrnek – forgatta a szemét. – Mikor beszálltunk, le sem vette a szemét a fenekedről.
- Húú… - nevettem.
- Na, mi lesz, nem cseréled le apát?
- Á, akkor inkább Harry.
Lily vigyorogva a füle mögé simította a haját. A bal kezével…
Átrajzolta a betűket. Nem bírtam tovább. Nagy levegőt vettem, és…
- Mondd csak, Lily…
- Lil, Lorcan jó nyaralást kívánt – szólt előre Al.
- Lil, Lorcan jó nyaralást kívánt – utánozta gúnyosan Hugo Albust. – Mást nem mondott? Hogy szeretlek? Meg hogy ezer puszika…
- Kuss legyen már… - sziszegett Lily.
- Na látod, még Hugo is észrevette! – mondta diadalmas mosollyal James. Komolyan mondom, néha úgy viselkedik, mint egy kis nyolcéves.
- Na igen, de Hugo körülbelül olyan szinten van, mint te – egy gennyes pattanás szintjén!
- Micsodaa?! – csattant fel Ron. Bár látva, hogy a lánya és a felesége nevetnek, inkább hagyta az egészet, és nem csinált balhét.

Körülbelül fél órával később lehettünk London belvárosában.
- Merlin, le fogjuk késni a csekkolást – mondta Al pánikba esve. – Húsz percünk van, hogy Hillingdonba érjünk!
- Nyugi, öcsi, itt van még a padlógáz! – nevetett a buszsofőr, és bele is taposott. Komolyan aggódni kezdtem, hogy a pasi szívrohamot fog kapni…
- Szóval Lily – kezdtem, mikor beletörődtem, hogy talán soha nem jutunk ki a Heathrow-ra – Mi ez a kezeden?
- Mi? Ja…
Láthatóan zavarba jött.
- Mi lenne… Két betű.
- Igen, de mit jelent? Megkérdezhetem?
- Öhh… Nem jelent semmit… Szerintem.
- De… Akkor miért írtad ide?
- Csak úgy! Firkálgattam! – morogta, és az ablak felé fordult.
Már biztos, hogy fiú. Vagy Lily kerítőnőset játszik. Vagy csak figyelmeztetés egy igen kínos dologra… Talán két fontos dolog kezdőbetűje… Merlin, semmivel sem vagyok előbb, mint egy hete!

Az idő mégis elszaladt. Szabályosan kidobáltuk a bőröndöket az utánfutóból, és rohantunk be az épületbe.
- G8, Air France, Párizs, Első osztály! – kántálta egymás után legalább ötször Hermione, és sebesen húzta a bőröndjét. Kívülről elég nevetségesen nézhettünk ki, de az a jó, hogy itt senki sem röhöghet ki minket, hisz mindenki rohan…
- Itt van! – kiáltott fel Hugo. A felfedezésért kapott a homlokára egy jó nagy csókot Hermionétől, aminek a nyomát gyorsan le is törölte.
A pultnál már csak néhány ember állt, épp hogy benne voltunk az időben. Nagy komolyan odaadtam mind a kilenc útlevelet a csomagkezelő hölgynek, és láthatóan nagyon örült neki. Hermione gyengéden eltolt a helyemről, majd konzultálni kezdett a hölggyel. Hát persze, ő ért ehhez, vagy mi…
A csomagjaink sorra eltűntek valami dobozszerű…
- „Aggaszt a poggyászkiadó rendszer, ami a Heathrow-n működik”! – dalolt magáról megfeledkezve Lily. Jól ismertem azt a számot. – Terry Jones „Olyan nyugtalan vagyok” című nótája.
A hölgyike felháborodva nézett Lilyre, aki tovább dúdolt, s közben az ujjaival dobolt Al hátán. Mikor arra került sor, hogy átmenjünk a tranzitba, James még mindig szemezett a sötétkék csákós, Air France-os hölggyel. Lily és én összenéztünk, majd közös erővel álltunk neki tolni Jamest az ellenőrzőkapu felé.
- Állj! Mit csináljunk a pálcánkkal? – kérdezte Harry.
- Az is veszélyes tárgy, vagy mi…?
- A gyerekek szerencsére nem hozták. Ha nem tetszik nekik, hát ott a konfúziós bűbáj – mondta Hermione.

De nem volt problémájuk a pálcánkkal. Szerintem kínai evőpálcikának nézték, ámbár jóval vastagabb annál… És vésve is van bele néhány dolog, de mindegy, a lényeg az, hogy átengedtek bennünket.
- Madeleine – sóhajtott James.
- Az ki? – érdeklődtem. James megütközve nézett rám.
- Hát az életem szerelme! – jelentette ki. Milyen romantikus.
- Ó, és pontosan hányadik? – kérdezte Lily gúnyolódva.
- Fogd be – morgott James. – Inkább menj vissza Lorcanhez…
Nem volt kedvem őket hallgatni, inkább átsétáltam Harry és Albus mellé.
Egy éttermekkel, és emberekkel teli csarnokba értünk. A padokon unatkozó emberek ültek, némelyiken aludtak is… Megnéztem a kijelző táblákat; a gépünk indulásáig még volt 40 perc.
Azalatt nem történt sok minden. Albus és Hugo a repülőgépekről csevegtek, Rose olvasott, James kiheverte Madeleine-t (nem felejtettem el kiengesztelni, amiért úgy leszóltam otthon; kapott tőlem egy jó nyálas puszit, és bár örült neki, eltolt magától, mondván azt hiszik, a barátnője vagyok) Lily bambult, Hermione és Ron kávéztak, én pedig Harry ölemben pihenő fejét simogattam.
Morfondíroztam. Vajon mégis mi lehet az a két rohadt betű? Csak odafirkálta… De miért rajzolja át mindig? Több mint biztos, hogy valami fiú van a háttérben. De akkor miért nem P.M.?
Vagy csak két dolog, ami együtt érvényes… Vagy csak véletlen, mint mikor én életemben először és utoljára lerészegedtem, és két betűt firkantottam a tenyeremre. Reggel is ott volt; egy G, és egy H betű.
Biztos, hogy egy fiú! Istenem, de miért nem beszél róla? Senki sem tabu! Tudomásom szerint…

- Ginny? – szólt Harry.
- Hmm?
- Szerinted milyen lesz?
- A part gyönyörű… A szálloda is… Ront meg, ha sokat zsörtölődik, bezárjuk valahova.
- Ettől tartok én is – húzta el a száját – hogy sok lesz a baja. Úgy intéztem, hogy a lányok és a fiúk kapjanak egy külön lakosztályt. Mi kettesben lehetünk…
- Jaj, csak lennénk már ott – álmodoztam. Közelebb hajoltam Harryhez, és…
- Anya, könyörgöm, majd a szállodában megehetitek egymást – szólt oda Lily vigyorogva. Nem értem, a gyerekeink miért nem szeretik látni, hogy a szüleik között minden rendben van.
James megbabonázva ült le mellénk.
- Na mi az? – kérdezte Harry.
- Madeleine – motyogta James, és maga elé vigyorgott. – Találkoztunk…
- Ne is folytasd – nyögte Lily.
- Nem terveztem – morgott James – főleg nem neked, te ünneprontó…
Sokadszorra is egyszerre kaptuk a fejünket a hangosbemondók felé.
- Az Air France 481-es Párizsi járatának utasai kérjük, fáradjanak a hatos kapuhoz! – recsegett a hangosbemondó. Mind a kilencen megkönnyebbülten mosolyogtunk, ugyanakkor izgultunk…
- Viszlát Harlow – motyogta Lily. Én nem köszöntem el attól az unalmas várostól.